Egyszer biztos KIVIRULUNK

 

„Dolgozni kell, csinálni kell…”

…sokszor hangzik el ilyen és ehhez hasonló mondat manapság, ezekben a nyomasztó napokban, valamiféle megnyugtatásként, biztatásként … de mit jelent ez ma, egy olyan helyzetben, amiben nem is tudjuk, hogy mihez kezdjünk, merre induljunk…pláne, hogy szó szerint nem is lehet, mert „maradj otthon”. Mit tegyünk az első túlélési reakciókon túl, ha már szerintünk elegendő mennyiségű liszt, cukor, wc-papír, stb. van otthon.

Az biztos, hogy senki, senki nem lehet elég okos most. Egyedül biztos nem. Olyan napokat élünk, amikor szinte mindannyian a Johari ablak (csak, hogy kicsit szakmázzunk is), az “Én nem tudom magamról és Más sem tudta rólam” című Ismeretlen negyedébe tévedünk, ahová nem igazán vágytunk. Önként biztos nem.

Az aggodalom, a félelem, a szélsőséges helyzet már csak ilyen. Ismeretlen területekre sodor, nem várt reakciókat generál. Hallottunk már erről a szakemberektől régen, de kit érdekelt ez akkor, „régen”. Én és a félelem? Haha, ne röhögtess. Fél kézzel lenyomom, a másikkal közben sörözgetek…. De most tényleg itt van. Feltartóztathatatlanul belopakodott mindenhová, és amit okoz, ahhoz képest ez a víruska…babapiskóta. Most mindannyian meg kell, hogy tapasztaljuk ezt valamilyen szinten. Közben pedig megmérettetünk és valamilyennek találtatunk.

Ma hétköznapi hősök születnek és titánok roppanhatnak össze.  Nem tudták, hogy ilyenek, és mi sem hittük volna róluk.

 

Érthetetlen, furcsa, paradox világ vesz minket most körül.

Érthetetlen, és amit nem értünk és úgy érezzük nincs ráhatásunk, attól félünk. Érthetetlen, mert valóban naponta változik, ezért naponta kellene újratanulnunk a dolgainkat, hogy megértsük és elfogadjuk, és ehhez igazítsuk a változtatásainkat. Ez kellene ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk. Minden változás alapja, hogy először képessé kell válnunk a változásra. Ennek egyik útja a tudás, az ismeret megszerzése, a tanulás folyamata. Enélkül nem megy, és most azért vagyunk gondban, mert naponta kéne újratanulnunk a dolgainkat, pedig még a tegnapot sem értettük meg.

Ha megértem, elfogadom, akkor van esélyem, hogy nem csak elszenvedője, hanem alakítója is legyek egy változásnak, és ez erőt ad, önbecsülést, bátorságot.

Nehezíti a dolgainkat az, ahogy nagy költőnk, Közhely mondja „nem vagyunk egyformák”, hogy a különböző személyiségünkkel, attitűdünkkel nem egyformán tanuljuk, értelmezzük a világot. Nagy kaland, ez mindig is így volt, mondhatnánk.

Igen, de most attól is más, hogy mindenkit egyszerre kényszerít erre a változásra. Nem lehet megúszni, elosonkodni valamerre, mondván…” csináljátok ezt inkább ti”,… és ez, az aggodalmakkal, félelmekkel együtt rengeteg konfliktust szül. Felerősíti és megmutatja a régi problémákat, és sajnos számtalan újat, eddig ismeretlent is teremt a társas kapcsolataink valamennyi szintjén. Legyen az akár családi, baráti, céges-munkahelyi stb..

 

Paradox helyzet.

Miközben azt gondoljuk, hogy a vírussal, a világgal van gondunk, eközben valójában magunkkal és egymással van és lesz dolgunk.

Nem kicsit! Viszont sokáig.

Miközben talán még soha nem volt ennyire szükségünk egymásra, eközben soha nem kerültünk ennyire messzire egymástól, és nem csak fizikailag, mert az intimitás kínzó hiánya mellett megkérgesedik egyfajta bizalmatlanság. Nem csak a külvilág felé, hanem személyes, családi szinten is.

 

…és paradox a helyzet, hogy miközben célokat kellene megfogalmaznunk, de tényleg, mert fontos lenne…. amihez eszközöket tudnánk rendelni, és igazi „megváltó” cselekvést. Az alap probléma, hogy valójában nincs igazi víziónk, jövőképünk. Ma még nincs, mert „nem tud lenni”. A múlt még túl közel van, a jövőben pedig túl sok (sokk) az ismeretlen. Vágyaink vannak, de a vágy önmagában nem elég egy jól megfogalmazott célhoz, különösen, hogy ezek a vágyaink teljes egészében a múlt tapasztalataira, elvárásaira épülnek. A vágyaink ma még a „régi jót”, a biztonságot keresik, valami kapcsolót, amivel egyszerűen kiiktatjuk majd a „rosszat” …és akkor folytathatjuk, ahol abbahagytuk…most hogy vége, bepácoltam a húst, délután átjöhettek egy grill-partyra…nem így lesz! Mert nincs ilyen kapcsoló.

Jövőkép nélkül, ami egy vágyott állapot, távoli cél, enélkül nem tudunk egy irányt kijelölni. Egy irányt, amerre elindulhatunk és ami mentén haladhatunk, amire lépéseket, újabb és újabb részcélokat tudunk felfűzni. Különös tekintettel a következő, jelen esetben az első céllépésünkre, szívesen nevezném ezt sikercélnak.

A mai céljaink, és nincs ezzel baj, rövid távúak, nagyon rövid távúak. Ha úgy tetszik, napi célok. (Ha befejeztem ezt az írást lelopakodok a közértbe, állítólag friss pulyka nyak érkezett…összedobok egy jó levest belőle)) …valahogy így.

Leginkább a túlélést célozzák a szó minden értelmében. Mindenekelőtt az egészség és anyagi, egzisztenciális értelemben.

Paradox a helyzet ma, kicsit olyan, mintha az égő házhoz egyszerre érkeznének a tűzoltók és az újjáépítő brigád, és mindkettő egyszerre akar dolgozni.

Ha ennél a párhuzamnál maradok, akkor azt kell mondanom, hogy mindkettőnek igaza van, mert mindkettőnek dolga van. Halaszthatatlan. Egyik sem várhat, és ilyen helyzet még nem volt. Hogyan kell ezt csinálni? Erre keressük most mindannyian a választ személyes szinten magánemberként éppen úgy, mint a társadalom valamennyi szintjén, vezetők, döntéshozók egyaránt.

Mi a megoldás? Van-e valami mindenhol, mindenkinél működő eljárás, technika? Jó lenne, de gyorsan. Létezhet-e ilyen, amikor minden ház más és nincs két egyforma tűz sem? Tartok tőle, hogy nincs ilyen.

A megoldást, a válaszokat máshol kell keresnünk.

Valahol ott van a közös nevező, ahogyan kezdtem ezt a néhány gondolatot azzal, hogy ebben a krízisben senki sem lehet elég okos. Egyedül biztos nem. Azok a közösségek, családok, cégek vállalatok fognak a legyorsabban talpra állni, akik a fókuszt először az emberi kapcsolatokra, azok helyreállítására helyezik, és nem a gazdasági mutatók ostromlásába kezdenek, valami csoda technológiában, innovációban, csalhatatlan megsejtésben bízva. Nem a piaci pozíció megőrzése ma egy cég legfőbb feladata, hanem az embereket kell tudni megtartani. A megoldások ott fognak a leggyorsabban megszületni, ahol a leggyorsabban sikerül a bizalom minden szintjének helyreállítása.

Az egyén önbizalmának helyreállítása, ami az önbecsülésünk, a hitelességünk alapja. A társas bizalomnak, ami a viselkedésünk, az egymáshoz való viszonyulásunk záloga, és a csoport bizalom újjá építése, ami az együttműködésünk összhangját biztosítja. Ebből a megújuló bizalmi tőkéből épülhet fel csak egy erős jól működő kapcsolati háló, mert… „egyedül nem megy” …igazi innováció ebből születhet, ami valódi erőforrásokat teremt. Motivált embereket, akik képesek saját és közös célokat kitűzni, és a sikerért erőfeszítéseket tenni.

….és igen, ki ne maradjon, mert kellenek, nagyon kellenek a KIVÁLÓ VEZETŐK, döntéshozók, akik képesek így gondolkodni, vagy még inkább, együtt gondolkodni és nem a hierarchia új piramisait építeni.

Ők azok, akik meghatározzák az egyén szabadságfokát, lényegében mindennek az alapját. Bezárnak, gúzsba kötnek, vagy éppen teret nyitnak, lehetőséget teremtenek.

A felelősség óriási, de a siker értéke sem volt még soha ekkora.

 

Talán a közeljövőben nem is kell túl nagy célokat erőltetni, nem kellenek túl nagy mérőszámok. A siker záloga, a legszebb, leghasznosabb szám lehetne az „egy”!

EGYütt, EGYmásért, EGYetértve

 

Béla))

 

 

Kommentelj

A kötelező mezőket * jelöli

Mezők törléseKüldés