Hatalom, Manipuláció, Személyiség
…sajnos sokan azt gondolják, hogy az emberek, vagy akár egy társadalom félrevezetéséhez manipulálásához kivételes képességek, briliáns elme, hovatovább karizma elengedhetetlenül szükségeltetik. A valóság azonban ennél sokkal egyszerűbb, kiábrándítóan és dermesztően egyszerűbb. Kiábrándító, mert a hatalom képviselői, akik élnek és visszaélnek ezekkel az „egyszerű eszközökkel”, mindent elkövetnek, hogy a kivételesség, a mindentudás látszatát folyamatosan fenntartsák és hogy az így manipulált folyamatok, jól kiszámítható, generált eredményeiből, önigazoló erényt kovácsoljanak, elfedve ezzel alantas, hazug és valós érdekeiket.
„Egyszerű eszközök”…amit nem ma találtak ki
1.) Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal. Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket. Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.
2.) A nép úgy kell tekintsen politikai vezetőire, mint a nemzet megmentőire. Ennek érdekében (elsősorban a média segítségével) hamis riasztások és nemlétező fenyegetések tömkelegét kell rájuk zúdítani, amelyek miatt aggódni, később szorongani kezd. Ha a szorongás elérte a kritikus szintet, lépj közbe és oldd meg a (máskülönben nemlétező, illetve általad gerjesztett) problémákat. Hálásak lesznek, s önmaguk fogják kérni szabadságjogaik csorbítását.
3.) A nemzetnek mindig készen kell lennie arra, hogy valami rosszabb következik. Ennek sulykolása érdekében használd fel a “fehér” propagandát (vagyis nyíltan a kormány irányítása alatt álló médiumokat), a “szürkét” (azokat a sajtótermékeket, amelyek csak részben állnak kormánybefolyás alatt), s a “feketét” (amelyekről senki sem gondolná, hogy valójában a hatalom szolgálatában állnak). Ezek karöltve azon kell munkálkodjanak, hogy egy olyan kormány képét vetítsék a lakosság szeme elé, amely minden erejével azon munkálkodik, hogy a jövő egét beárnyékoló sötét fellegek legalább egy részét elhessentsék a nemzet feje felől. A kemény, megszorító intézkedéseket fokozatosan kell bevezetni, mert így az emberek hozzászoknak a rosszhoz, sőt: örülnek, hogy még mindig nem a legrosszabb következett be.
4.) A nemzetet meg kell győzni, hogy minden rossz, ami aktuálisan történik, az kizárólag azért van, hogy a szebb jövőt biztosítsuk számára. Vagy ha nem a számára, akkor a gyermekei számára. Az emberek reménytelenül idealisták és hiszékenyek, akik ezt az érvet (“majd a következő generációknak sokkal jobb lesz, nekünk ezért kell áldozatokat hoznunk”) bármikor hajlandóak benyelni és elfogadni.
5.) Az embereket le kell szoktatni a gondolkodásról, s arról, hogy a történésekben felfedezzék az ok-okozati kapcsolatokat. Ennek érdekében a politikai vezetők egyszerűen kell megfogalmazzák az üzeneteiket, már-már infantilis módon, minimális szókinccsel, rövid mondatokban. A hallgatóság ily módon megszokja a felületességet, naív lesz és hajlamos az információs beetetések elfogadására.
6.) Minden adandó alkalommal az emberek érzelmeire kell hatni, nem a racionális gondolkodásukra. Bátorítani kell mindenféle emocionális megnyilvánulást, mert az érzelmeket sokkal könnyebb manipulálni, mint a rációt.
7.) Az embereket a lehető legnagyobb tudatlanságban és műveletlenségben kell tartani, mert így nem lesznek motiváltak magasabb ideálok és összetettebb tervek megvalósításában. Butítsd le az oktatásügyet, tedd korrupttá és hozd a működésképtelenség küszöbére. Egy ilyen iskolarendszer a közvélemény manipulálásának ideális eszköze.
8.) A népet el kell zárni az objektív, korrekt és teljes tájékozódás/tájékoztatás minden forrásától. Ennek érdekében pénzügyileg támogatni kell azokat a médiumokat, amelyek butítják és félretájékoztatják az embereket, s gazdaságilag el kell lehetetleníteni azokat, amelyek ennek ellenkezőjét próbálják elérni.
9.) A nyájszellem erősítése prioritás! Az egyénben fel kell ébreszteni a szégyen- és tehetetlenség-érzetet, s választható (pontosabban választandó!) Alternatívaként ezzel szembe kell állítani az igazodási, csatlakozási kényszert. Az egyéniségeket nélkülöző nyájat mindig könnyebb irányítani, ellenőrizni és befolyásolni.
10.) Mindent meg kell tenni az egyének megismerése érdekében. Ezt elérendő belső (és titkos) nyilvántartásokat kell felfektetni az egyén különféle (ízlésbeli, politikai, ideológiai, viselkedési) preferenciáiról, opcióiról, egyszóval teljes pszichológiájáról. Törekedni kell arra, hogy jobban megismerjük az egyént, mint ahogy ő ismeri önmagát. Fel kell használni a társadalomtudományok (szociológia, lélektan, csoportképzés pszichológiája, stb.) legújabb vívmányait céljaink elérése érdekében, de ezeket a lépéseket a legnagyobb titokban kell tartani. Megfoghatatlan, érzelmi töltetű, nagy és közös célokat kell kitűzni, amelyek alkalmasak arra, hogy lelkesítsék a tömegeket. Ha nyilvánosságra kerülnek, ezeket a törekvéseinket határozottan (ha kell: erőszakosan) tagadni és cáfolni kell. (Noam Chomsky)
Ha zsenialitás nem is feltétlenül, de két dolog annál inkább szükséges, hogy valaki képes legyen e fent említett tíz pont eszközeivel élni: mindenekelőtt kell egy erre „alkalmas személyiség”. Egy olyan személyiség, aki számára az érzelmek, az empátia, a tolerancia, stb. a gyengeség megengedhetetlen formái. Ő pedig nem lehet, és nem látszódhat soha gyengének. Számára a problémák megoldása csak személyes győzelemként elfogadható, amihez kell, hogy valakit vesztesnek lásson.
A Győzelem viszont nem párbeszédben, hanem Harcban születik. A harc lételeme ennek a személyiségnek. A konfrontáció, az erő az egyedüli „nyelv”, amin beszél és amit megért, és ez szó szerint értendő. Szó szerint: a szavak, a gesztusok, a cselekvés szintjén egyaránt. Ha bármit közölni szeretnénk vele, de nem beszéljük ezt a nyelvet, ha csak kérni szeretnénk, de nem állunk készen egy ütközetre, ha nincs elég erőnk, „muníciónk”, hogy ne csak védekezzünk, hanem rohamozzunk is, biztos elbukunk. Soha nem fogjuk elérni vele szemben a céljainkat. Nemhogy irányítói, még befolyásolói sem lehetünk egy ilyen párbeszédnek. Sajnos a mentális erődemonstrálások, támadások, érzelmi zsarolásokon túl a konkrét fizikai erőszak is része ennek a személyiségnek, akár a legbelsőbb családi kapcsolataiban is.
A harc, nem csak a győzelem záloga, hanem az erő demonstrálása is. A „csatazaj” azonban alkalmas arra is, hogy elfedje saját gyengeségeit, komplexusait, egyre fokozódó bizalmatlanságát, nem csak a külvilág, hanem önmaga előtt is. Ez a személyiség azonban nem gyáva, mindig az élen fog haladni. Aki hozzá tartozik, de csak azt, megvédi. Bármikor kész megütközni, de bárkit, bármit képes feláldozni a győzelemért. Azt azonban nagyon világosan látnunk kell. Soha, de soha sem másokért lép harcba, bármilyen magasztos eszmék is legyenek a zászlajára írva. Minden harc, győzelem csak és kizárólag övé és róla kell, hogy szóljon. Őt kell, hogy igazolja és megerősítse. Semmi és senki más nem számít, annak ellenére sem, hogy mindeközben látszatra másoknak is juthat ez-az.
Végtelen önzés? Jó lenne, ha csak ennyi lenne, de ez nem az. Ez nem egy magatartás, és ha kicsit megdorgáljuk, majd jól fog viselkedni, megszeppen és megváltozik. Ez maga az adott ember. A gondolkodása, látásmódja, értékrendje. Ez az ő személyisége. Akár jól, akár rosszul, ő így működik, ha akarjuk, ha nem.
A személyiség mellett azonban elengedhetetlenül szükségeltetik még „hatalom és pozíció”, ami teret nyit, lehetőséget teremt a számára.
A napi csatározásokat még lehet úgy irányítani, hogy lehetőség szerint csak győztes ütközetekre vállalkozzon. A hatalom, a pozíció vesztése azonban végzetes. Mert ha a hatalom, a pozíció meginog, akkor sem a feltételeket, sem az eredményeket és mindenek előtt az embereket sem lehet már szabadon befolyásolni. Már nem ott, nem akkor és nem úgy léphet a csatatérre, ahogyan szeretné és úgy már a győzelem is kétséges. A vereség pedig megbocsáthatatlan, feldolgozhatatlan a számára. Ezen személyiség igazi félelme a gyengeség látszata, a vereség elszenvedése bármilyen fronton, főleg ha az nyilvános. Ösztönösen is kerüli ezeket a helyzeteket.
Annak ellenére, hogy miden róla szól, a dolgok tőle indulnak és hozzá érkeznek, ő nem egy magányos harcos. Épp ellenkezőleg. Követőkre és csodálókra van szüksége. Magatehetetlenné válik egy „légüres térben”, a behódolt és megfélemlített környezete nélkül, akiket irányíthat, illetve akik bármikor elviszik a rossz döntései következményeit, ezáltal is megvédve őt és a tévedhetetlenségét, győztes nimbuszát. Számára a kritika, a gondolkodó ember, az „erős ember”, maga az ellenség, de egyben felhívás ütközetre. Nem tűri a környezetében. Legfeljebb megtűri, még a céljait szolgálja, de előbb-utóbb összecsap vele és behódolásra vagy távozásra kényszeríti.
A környezetében a mindinkább felszaporodó megalkuvás és dilettantizmus, a valódi építő kritikák hiánya, megállíthatatlanul tünteti el előle a valóságot és torzítja el egyre jobban a személyiségét. Kellő intelligenciával érezheti ugyan, hogy a dolgok nem stimmelnek, egyre több az ellentmondás, a konfliktus, de számára a megoldások keresése ilyenkor már kimerül az újabb, egyre szélsőségesebb és túlzó önigazolások begyűjtésében, a vélt-valós felelősök egyre keményebb elszámoltatásának diadalával. Az ellenségkép, a bukás lidérce mindenre rátelepszik, a bizalmatlansága állandósul.
A másik oldalon, a behódolt környezetében, a felelős pozíciókban elhatalmasodó dilettantizmus, a hozzánemértés rombolja, pusztítja a valódi értékeket. A félelem elemészti az önálló gondolkodást, a kreativitást. Körülötte nem születnek, mert nem születhetnek önálló döntések, mindenki menekül a felelősség elől és ezzel együtt egymás elől is.
Van viszont felőrölt önbizalom, egyre több hibázás, felelősségre vonás, megaláztatás, kiégés, elidegenedés, káosz.
Az emberek, képességeik minimumán pislákolnak.
Ördögi kör. Fekete lyuk.
Van kiút?
Van…..Lesz.
…. ha ennek a néhány fenti sornak az olvasása már nem csak indulatokat fog generálni közöttünk, valamilyen „színű zászlót”vadul lengetve, a barikád két oldalán. Megosztva, szétválasztva bennünket, hanem egyszerűen „csak” elgondolkodtat. Tényszerűen, józanul. Ha merünk és akarunk végre gondolkozni. Ha elhisszük, hogy ami velünk történik annak nem csak elszenvedői, hanem alakítói is vagyunk.
Lehetnénk?!
Merni kell végre kinézni elefántcsont tornyunkból, amit nem elefántcsontból, hanem sajnos sokkal törékenyebb dologból, leginkább elkeseredésből, reményből építettünk, azért hogy megvédjen, és kizárja a valóságot. Kizárja, hogy minél tovább hazudhassuk önmagunknak, hogy a rossz az jó. Mert ez egyszerűbb és talán kevésbé fájdalmas, mint szembenézni a valósággal. Az elpazarolt évek, a sikertelenség, az önbecsülés nélküli arctalanság, a semmilyenné válás valóságával.
A beismerés, a belátás keserűsége nélkül viszont nem fog és nem tud újjá születni semmi. Az a hit sem, hogy képes vagyok változni és változtatni. Hogy újra, vagy végre én, én lehessek. Valaki, akinek dolga van önmagával, önmagáért és másokért. Hogy lehessek Valaki, aki kivételes és megismételhetetlen, mint bárki más körülöttem.
Kivételes, de nem különb!